MúzeumCafé

Martos Gábor: MúzeumCafé – szakmai magazin a kortárs muzeológiában (Elhangzott a II. Országos Múzeumandragógiai Konferencián a Magyar Nemzeti Múzeumban 2011. október 17-én.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim…

… és szívesen mondanám azt is, hogy, „Kedves Kollégák”, de hát ez nem lenne teljesen helytálló, hiszen én itt a sok múzeumi szakember között ma már csak egy egyszerű újságkészítő ember vagyok. Gondoltam – sőt, Kurta Mihály a tanúm rá, mondtam is, amikor megkaptam a felkérést, hogy szólnék ma itt pár szót én is –, hogy mi keresnivalóm is lenne itt nekem, egy Múzeumandragógiai Konferencián, hiszen amikor én (nagyon régen, kereken harminc éve volt) egy múzeumban dolgoztam, nota bene: többek között azt is, hogy mit is lehet kezdeni az oda betérő gyerekekkel és felnőttekkel, akkor az elsőt, mármint a gyerekekkel való foglalkozást ugyan már múzeumpedagógiának hívták, de a másodikat, a felnőttekkel valót még távolról sem múzeumandragógiának, hanem simán csak népművelésnek. Azt tanultuk, arról szólt a diplománk, „általános iskolai felső tagozatos magyartanár és népművelő”, mehettünk (volna) vele iskolába, kultúrházba (ahol elméletben klubot vezetni és gyakorlatban filmet vetíteni egyaránt tudhattunk volna), vagy akár tényleg egy múzeumba is… (Nekem annyival könnyebb volt, hogy én már eleve ott voltam.)

Persze akkoriban még nemcsak mi, népművelők voltunk mások, mint a mai andragógusok, hanem a múzeumi szemlélet is; emlékszem, amikor először odaálltam az igazgatóm elé (rendes mérnökember volt az adott technikatörténeti múzeum gyűjteményének megfelelő szakmai végzettséggel), hogy akkor én szívesen szerveznék ide a város iskoláiból múzeumi órákat, amelyeken a gyerekek a múzeum termeiben ismerkedhetnének meg az adott iparág történetével, különféle technikai megoldásaival, netán a technikának a művészetben való ábrázolásával (az amúgy technikai múzeumnak hatalmas, az adott iparágat több száz éven keresztül megörökítő képzőművészeti gyűjteménye is volt), akkor az igazgató úrnak az volt a dologgal szembeni legfontosabb fenntartása, hogy de ugyan vajon ki fog majd összetakarítani a termekben a gyerekfoglalkozások után? Eltelt harminc év, és ma már, legalábbis nagyon remélem, nincs az országban egyetlen olyan múzeumigazgató sem, aki egy fiatal kollégája hasonló felvetésére így reagálna…

És persze nemcsak a népművelőkből lettek mára andragógusok, és nemcsak a múzeumigazgatók szemlélete változott meg, hanem maguk a múzeumok is. Hiszen a kulturális emlékeket gyűjtő, feldolgozó és bemutató intézmény, amióta csak Ennigaldi hercegnő, Nabú-naid, az utolsó új-babilóniai uralkodó leánya Kr. e. 530 körül Ur palotakomplexumának egyik termébe elkezdte összegyűjtetni az azt megelőző másfél évezred mezopotámiai történelmének legszebb művészi emlékeit, azaz ezzel tulajdonképpen létrehozta a világ alighanem legelső „múzeumát” [1], ugyancsak sok változáson ment keresztül. Ha ne is ennyire messzire menjünk vissza az időben, de gondoljuk csak meg, hogy amikor 1759. január 15-én a londoni Montagu House-ban megnyitotta kapuit a Királyi Könyvtár, Robert Harley magánkönyvtára, valamint a Sir Hans Sloane orvos és természettudós több mint 71 ezer darabos gyűjteménye egyesítéséből megszületett British Museum, akkor ez a „megnyitotta a kapuit” bizony még nem volt egyéb, mint egyszerű szófordulat: annak ugyanis, aki valóban be akart lépni az intézménybe, zörgetnie kellett az épület bezárt bejáratán, és csak ha megnyittatott, nyerhetett bebocsátást a tudomány, a művészetek, a kultúra templomába. De például az az intézmény, amelyben éppen most is vagyunk, a gróf Szécsényi Ferenc által alapított Magyar Nemzeti Múzeum is úgy működött – igaz, még nem ebben az épületben – 1811. június 30-tól, amikor is József nádor főherceg jóváhagyta az első hazai múzeumi nyitvatartási szabályzatot, hogy az érdeklődőknek tudomásul kellett venniük a bejáratnál kifüggesztett Napirendet, miszerint „a könyvtárat hétfőn és csütörtökön, a »Pénzeket és Régiségeket« kedden és pénteken, a »Természeti Alkotmányok Kamaráját« pedig szerdán és szombaton tekinthetik meg délelőtt 9 és 12 óra, valamint délután 3 és 6 óra között” [2]. És akkor képzeljük el, hogy egy valamilyen időutazás segítségével ebbe az akkori múzeumba betért volna egy éppen Pest-Budán vakációzó mai külföldi család: hátizsákjaikat be szerették volna tenni egy zárható ruhatári fachba, babakocsis gyermekükkel akadálymentesen végig szerették volna nézni a látnivalókat, a másik, kicsit nagyobbat szívesen beadták volna a játszóházba, béreltek volna maguknak egy a saját nyelvükön beszélő audioguidot, délben beültek volna a múzeum éttermébe, ahol ebéd után az ott természetesen működő wifi segítségével okostelefonjukról küldtek volna pár e-mailt otthoni barátaiknak, utána a kicsit a pelenkázóban tisztába szerették volna tenni, inni egy jó kávét a kávézóban, délután kicsit lapozgatni a shop múzeumi kiadványaiban, és távozás előtt még vásárolni párat a gyűjtemény legszebb darabjait megörökítő képeslapokból és hűtőmágnesekből… Ugye látják maguk előtt, amint időutazó olasz, holland, vagy japán turistánk a „hűtőmágnest” magyarázza Miller Jakab Ferdinándnak, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatójának…?

Úgyhogy inkább térjünk is vissza a múltból a jelenbe, ahol is el kell mondjam, hogy a Nemzeti Múzeum első nyitva tartásáról szóló adatokat egy cikkből idéztem, a szerzője a múzeum mai történész-szaklevéltáros-muzeológusa, írása pedig a MúzeumCafé legutóbbi, idei október-novemberi számában jelent meg. És akkor ezzel el is érkeztünk oda, amiért én itt végül is az Önök idejét pár percre rabolom ezen a konferencián.

Jó négy évvel ezelőtt ugyanis néhány múzeumi szakember és pár kulturális újságíró elkezdett azon gondolkozni, hogy mi lenne, ha a magyarországi múzeumi szakmának lenne egy a rangjához, eredményeihez illő folyóirata; egy olyan fórum, ahol a múzeumok dolgozói eszmét cserélhetnek egymással, megoszthatják kollégáikkal munkájuk eredményeit, szakmai sikereiket, beszélhetnek egymással örömeikről és gondjaikról; de ugyanakkor egy olyan kiadvány is, amelyet szívesen forgathat az is, aki „csak” látogatóként érdeklődik a múzeumok kiállításai, azok „kulisszatitkai”, a múzeumokban folyó tudományos munka érdekességei iránt. És persze egy olyan lap, amelyik egyúttal formájában és tartalmában szakmailag egyaránt folyamatosan előre mutat: amelyik megismertet követésre érdemes külföldi és hazai példákkal, amelyik segít közösen megfogalmazni a folyamatosan változó társadalomban folyamatosan változni kényszerülő múzeumok előtt felmerülő kérdésekre a lehető legjobb, legkorszerűbb, legadekvátabb válaszokat. Így született meg a MúzeumCafé, a hazai muzeológia egyetlen országos terjesztésű nyomtatott magazinja, amelynek első száma éppen négy éve, 2007 októberében jelent meg, 56 oldalon. Azóta a kéthavonta megjelenő kiadvány már a 25. számánál jár, jó ideje rendszeresen 112 oldalon jelenik meg, s ebből nyolcon minden egyes írásának angol nyelvű összefoglalójával tájékoztatja a külföldet is a Magyarországon folyó múzeumi munkáról. Merthogy a megjelenésenkénti háromezer példányból ma már egyre több jut el a határainkon túlra is, ottani nagy múzeumokba, könyvtárakba, és – büszkén mondhatom – egyre több távoli intézményből kapunk megkeresést, hogy ők is szeretnék kapni ezt a magyarországi folyóiratot.

De természetesen az elsődleges célcsoportunk továbbra is a hazai múzeumok dolgozói: közülük csaknem kétezren minden második hónapban ingyen kapják kézhez a MúzeumCafé újabb és újabb számait; ne hallgassam el: elsősorban a Szépművészeti Múzeum nagylelkűségéből, mint ahogyan alapvetően az ő támogatásuk biztosítja négy éve a lap megírásának, fotózásának, szerkesztésének és nyomtatásának a költségeit is. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni: a MúzeumCafé nem a Szépművészeti Múzeum lapja, a MúzeumCafé a magyar muzeológia, a magyar múzeumi szakma lapja. A hazai és a határainkon túli magyar kiállítási intézményekben dolgozó muzeológusoké, régészeké, restaurátoroké, kiállításrendezőké, gazdasági és műszaki szakembereké, technikatörténészeké, múzeumpedagógusoké – és persze Önöké, múzeumandragógusoké.

Úgyhogy az egész szerkesztőség és a kiadó nevében mondom: mi, a lapot készítők azt szeretnénk, ha ezt a kiadványt Önök is a magukénak éreznék. És ezen nem csak azt értem – de persze azért azt is –, hogy legyenek Önök is méltán büszkék a lap eddigi sikereire, a 2009-ben idehaza elnyert Pro Typographia aranyéremre és ugyanabban az évben az Év Magazinja díjára, vagy az idei European Design Awards magazin-kategóriájának bronz fokozatára, vagy éppen a legutolsó, alig tíz napja elnyert elismerésre, amikor is a MúzeumCafé az amerikai Louiswille-ben a világ legrégebben működő designversenyében, a 41. Creativity International Awardson harminchat ország több mint ezer pályázója közül abban a három kategóriában, amelyben egyáltalán elindulhatott – komplett magazin-design, magazin-tipográfia, magazincímlap –, mind a háromban aranyérmet nyert; vagy éppen arra, hogy ezt a mi – nagyon idézőjelnem mondom: „kis” – magyarországi múzeumi lapunkat már eddig is olyanok tisztelték meg azzal, hogy interjút adtak nekünk, mint többek között a bécsi Kunsthistorisches Museum, a londoni Tate Britain, a brit Museum Associations, a madridi Prado, a párizsi Louvre, a Pinacothéque de Paris, az Aix-en-Provence-ban működő Vasarely Alapítvány, vagy a St. Etienne-i Kortárs Művészeti Múzeum igazgatói, vezetői. És ami persze még fontosabb: mellettük ma már több százra tehető azoknak a hazai múzeumi, vagy a múzeumok ügyeivel bármilyen módon kapcsolatba kerülő szakembereknek a száma, akik valamilyen formában megnyilvánultak a MúzeumCaféban: körkérdéseinkre cikket írtak, interjút adtak, bemutatták intézményüket, szakmájukat, munkájukat.

Úgyhogy én igazából azt szeretném, ha Önök úgy éreznék magukénak ezt a lapot, hogy amellett, hogy büszkék rá, azt is tudnák: a MúzeumCafé attól is az Önöké, hogy szerkesztősége állandóan nyitva áll Önök előtt; várja megszólalásaikat, írásaikat, ötleteiket, véleményüket. Hiszen ne feledjék: ha csak a múzeumandragógia területét nézem, ilyen konferencia, ahol Önök szakmai alapon eszmét cserélhetnek egymással, az eddigi gyakorlat szerint kétévente egyszer van, a MúzeumCafé ezzel szemben évente hatszor jelenik meg, hogy a havonta akár többször is különböző kulturális intézményekben megrendezett Élő MúzeumCafé-beszélgetéseinket, mint lehetséges szakmai fórumot, már ne is említsem. És azt se feledjék: ez a lap akkor lehet tartalmában is valóban az Önöké, ha arról szól, ami Önöket a legjobban érdekli, ami az Önök legszorítóbb problémája, ami az Önök legnagyobb sikere. Márpedig mindezt Önök maguk tudják a legjobban. Írják hát meg nekünk – vagyis rajtunk keresztül egymásnak, a többi múzeumokban dolgozó kollégáiknak.

És még valamit ne feledjenek: bárhogyan is változzanak az időben a múzeumok, egyvalami biztosan nem fog változni bennük: az, hogy oda mindig emberek fognak betérni, hátizsákkal vagy anélkül, babakocsival vagy anélkül, de akikkel ott valamit mindenképpen kezdeni kell, illetve lehet. Hogy mit és hogyan, az az Önök feladata. Az, hogy az erről való szakmai gondolatoknak teret adjunk, a miénk.

Jegyzetek

1. Lásd: www.mult-kor.hu/20110608_a_vilag_elso_muzeuma

2. Debreczeni-Droppán Béla: „A látogatókkal szemben készséges barátságot tanusítsanak” MúzeumCafé 25., 2011. október-november, 42. oldal

Fotó: Németh Dániel